Név: Zaxot Tectua
Kor: 84 (Emberi időszámítással nagyjából 24)
Nem: Férfi
Faj: Secotan

Előtörténet:

 Szülőhelyem távol volt az eddigi három, legismertebb és leghatalmasabb civilizációktól.
Népem története szerint, valaha mi is emberek voltunk, ugyanúgy néztünk ki, úgy beszéltünk mint ők és egyazon a helyen éltünk, semmiben sem különböztünk. Egy napon aztán egy egymás ellen vívott háború miatt, az emberek egy csoportja - talán több is -, elvándorlásra kényszerűlt, így több százezres nagyságú vándorflotákkal elhagyták a háborúval teli földet. Így történt, hogy az emberekből kiválltunk és különböző mágikus hatásokra "eltorzultunk", ahogyan az emberek neveznének minket. Mi inkább úgy hívjuk, hogy "átalakultunk", mert ez a változás többel is járt, mint puszta külsőségek változásáról: Megismerkedhettünk a vizi életmóddal, kopoltyúink nőttek, egyre inkább gyíkokra és egyéb hüllőkre kezdtünk hasonlítani, mint emberekre. Így lettünk mi, a "Setocan" fajnak a képviselői. Ahol partra szálltunk elsőnek, azt a helyet ma Kequa szigetnek hívják, onnan pedig még tovább vándoroltunk a környező kis szigetek felé.
Szülővárosom a ma ismert Naurun, egy hatalmas sziget amit esőerdő borít, az az mondhatni egy hatalmas, vizen járó esőerdő. Az emberi civilizációtól nyugatabbra található, ahol a hatalmas köves és sziklás földek elválaszotttak minket az emberektől, így nem tudtunk velük kapcsolatot létesíteni egykönnyen. Ez persze jelentett nekünk jót is és rosszat is, mivel ugyan a háborújukat a többi fajjal elkerültük, viszont ez azzal is járt, hogy egyláltalán nem tudtunk velük kereskedni és segítséget sem kérhettünk a királyuktól támadás esetén. Magunkra lettünk utalva a folyamatos kalózok és mágusok elleni harcunkban.
Születésem után állítólag családom elvándorolt a szigetről. Az új lakóhely egy egyfajta csomópont volt a között a reneteg nép között, akik Ayantholon éltek. Az új otthonom neve Urtuga volt, amit vizi kereskedők alapítottak pár évtizede. Elvándorlásun k oka számomra akkor ismeretlen volt, jobb lett volna talán ott maradnia a családomnak a szülőföldünkön, ez a fordulat viszont megváltoztatta az életem akkori szakaszát.
Mivel Urtuga egy hatalmas csomópont volt, kereskedési lehetőséggel, szállással és mi egyébbel, ezért nem volt ritka a fosztogatás sem. Így történt, hogy pár év után a kereskedővárost egy hatalmas banditaflotta támadta meg és pár nap leforgása alatt ki is fosztotta a vársot, ezzel ezreket lemészárolva vagy rabszolgasorsba döntve. Családom már elment a városból vissza Naurun szigetre, én pedig rabszolga lettem, gályarab.
Mivel hosszúéletű vagyok, úgy számoltak hogy nagyjából még 50 évig bírni fogom a starpát, így nem siették el az elengedésemet. Igazából nem is biztos, hogy megéltem volna azt az ötven évet, mivel a rabok nagyrésze kettő vagy három éven belül meghalt a terhelésben, így minden bizonnyal jól jött nekik egy stapabíró gályarab.
Egy ideig ez nekik működött, borzalmas időket éltem meg azokon a napokon, amikor beültem az evezőlapát mögé és csak előre-hátra kellett hajolgatnom, miközben a lapátot fogtam. Naponta egyszer kaptunk ételt, akkor is csak kenyeret - jó esetben nem penészes -, és vizet. Nekem gyakorlatilag teljesen mindegy volt, hogy penészes-e vagy nem, semmivel nem tudnak megmérgezni, víznek meg külön örültem. Ez persze egyáltalán nem jelenette azt, hogy jó is volt ez étkeztetés, ennyi munkához mérve borzalmas volt.
Ilyen körülmények között elképzelhetetlen volt az érintkezés más rabokkal is. Közel voltunk egymáshoz, így mindig tudtunk egymással egy-két szót váltani, amikor esetleg nem jött az őr a korbácsával. Beszéltem egyszer egy idős rabbal. A halálán volt.
* - Miért nem próbálsz meg kiszabadulni? - Kérdeztem tőle. - Mond, hogy beteg vagy, köhögj és akkor talán leváltanak.
- Minek? - Kérdezett vissza a nyugodt hangján. Nem láttam a szemében, sem a hangjában nem hallottam haragot, szomorúságot vagy egyebet. Nyugodtság az viszont volt benne. Nem értettem elsőre, hogy miért kérdezi, itt mindenki meg akar szökni, senki nem akar itt lenni a rabok közül.
- Mit minek? Nem akarsz pihenni talán? Alig vagy már élő, lélegezni is alig bírsz! - Kérdeztem vissza. Nem vagyok gyorsan mérgelődő típus, de emiatt éreztem úgy, hogy kezdek felmérgesedni, kifakadni.
- Nem. - Válaszolt vissza, nyugodt hangon. Elengedtem a lapátot, majd hátradőltem nagy fáradalmamban. Jó volt lélegezni, kiengedni a fáradt gőzt és nem egy meghatározott ütemben venni a levegőt. Ránéztem.
- Ha te nem, akkor kénytelen leszek én megtenni. - Válaszoltam neki, figyelmeztetve ezzel őt.
- Akkor ezt kell megtapasztanom. - Mondta az öreg. Visszanézett, de még mindig ugyanaz a nyugodtság áradt beőle, mint amikor előzőr ránéztem. Nem értettem meg.
- Kezdem... Azt érezni, hogy nem vagy eszednél. ÁÁH! - Mikor befejeztema mondatomat, hatalmas fájdalom nyilalt a hátamba. Vélhetőleg az őr volt az aki ezt okozta, rávert egyet a hátamra, ezzel ösztönözve, hogy fojtassam az evezést.
Megragadtam az evezőlapátot, amjd ismét elkezdtem evezni.
- Na hadd halljam, mit kell neked megtapasztalnod? Ha már kaptam miattad egy ütést...  - Kérdeztem vissza.
- Az egészet. - Válaszolta. - Életünk egy nagy tapasztalat, ami halálunk után tovább halmozódik az eddigi életeink során összegyűjtött tapasztalatokkal. Állítólag, azért élünk most így, mert erre az előző életünkben nem volt rá lehetőség, hogy ezt megtapasztaljuk. Miután meghaltam, ebbe a testbe kerültem és most ezt a tapasztalatot is megszerzem. - Válaszolta. - Ez is hasznos lesz, míg el nem végeztem a feladatomat a világon. *
Érdekesnek tartottam amit mondott. Nem sokat foglalkoztam eddig vallásokkal vagy egyéb világnézetekkel, de ez mintha kicsit hatott volna rám. Nem értettem meg persze mindent, amit mondott, nekem a történések forgatagában idővel elveszett a mondandójának egy része. Viszont az aszott, fehér szakállas arcát sosem fogom elfelejteni, a szemét amiből az a végtelen nyugodtság áradt.
Két hétre rá, az öreg meghalt. Elvitte őt a járvány, ami időközben kitört a hajónak a fedélzetén. Nem volt rám hatással, telmészetes immunitásom van a mérgek ellen, viszont az embereknek és a legtöbb lények nem. Szépen lassan nézhettem végig, ahogyan az öreg és sok másik rab sorban mondja föl a szolgálatot és repül az élettelen testük a tengerbe. Elvégezték a feladaukat.
Pár napra rá, az eddigi életem talán egyik legnagyobb fordulópontjához érkeztem: A hajó amin voltam, harcba keveredett.
Hallottuk mi, életben maradottak, hogy a kalózflotta egy ellenséges flottával fog összecsapni, amik általában nem végződtek túl jól sem a katonák, sem pedig a gályarabok számára. Ha a hajót találat éri, akkor csak rménykedhetünk a gyors halálban, főleg, hogy ha tüzes találatot kapunk.
A harc egy nap alatt lezajlott. Nem kaptunk találatot, viszont elfoglalták a hajót és mindenkit - közöttük minket, rabokat is -, kivittek a partokra. A látvány váratlan volt, mivel meglepetésemre... Nem kalózok voltak. Mint később

..megtudtam egy kisebb emberi városállam hadiflottája ütközött meg a kalózflottával. A városállam neve Rütheim, egy normális ember számára "barbár állam" -ként volt nyílvántartva. Tengeli rablók, kereskedők, halászok voltak akik megpróbálták megteremteni a maguk kis országát, függetlenül a három nagy nagyhatalom háborújától. Ide kerültem ki én is.

Nem nézték, hogy ki hova tartozik, milyen rasszba és mennyi idősen. A szabadon engedés garantált volt, viszont az elutazást már magadnak kellett megfizetned. Senkinek nem volt semmije, mindenkitől mindent elvettek a kalózok, ezt a rütheimiek nagyon jól tudták is. Mivel elkellett a segítő kéz, kitalálták, hogy két évnyi szolgálatért cserébe finanszírozzák a hajóutat.
Ahogy az várható volt én is beálltam dolgozni, egy kovács család fejének a segédeként. Vizet hordtam, lépkedtem a fújtatón és vásárolgattam az alapnyagot a mesteremnek, persze egy ideig felügyelet mellett. A család neve Sigrudsson, a mesterem pedig Harald volt, nevén nevezve. Két évig sikeresen elvoltam a felügyelete mellett, segédkettem, néhol vigyáztam a gyerekre. A mesterem szerint kivételesen jól teljesítettem, hálából ő megtanított a fegyverforgatás művészetére. Vágó és zúzófegyver volt a kiképzésem fő témája, ráadásképpen pedig dárdát megtanította használni.
Ennek megköszönése képpen még egy évet ott laktam náluk. Tanúja voltam még egy gernek szükletésének és sokmindent megtapasztaltam a fejletebb civilizációktól. Mikor elhagytam a családot, boldogabban végtam neki az eddig ismeretlen világnak. Talán egyszer majd megfogom látogani a családomat. addig viszont az előbbi elhatározásomat követem, mégpedig megpróbálok minél többet felfedezni: Tapasztalni.

Személyiség: Nem mondhatni, hogy túlságosan beszédes vagyok, inkább eleinte visszahúzódó. Legalábbis addig amíg meg nem ismerem az embert, utána már fokozatosan feloldódok a társaságában. Magamban vívok néhányszor harcot elvi kérdésekben, de alapjáraton a lehető legjobban próbálom nyújtani mindenkinek. Idegállapotom néha változik, tehát hol nyugodt vagyok, hol pedig merész, de a döntéseimet hideg fejjel próbálom meghozni.

Képességek:
- Közelharci jártasság: Vágó, zúzó fegyvereket képes vagyok használni, illeve dárdával vívni.
- Javítás: Képes vagyok mágikus, illetve nem mágikus dolgokat megjavítani.
- Meditáció: Rövid ideig képes vagyok sebeket gyógyítani, meditáció útján.