Létezik egy hajó, mely már időtlen idők óta hasítja a hullámokat. Az építése az emberek munkájára vall, azonban méretei inkább egy oretem kereskedőhajót idéznek. Óriási behemót, valóságos úszó sziget. Számtalan legenda szól róla, ahogy végighajózott Ayanthol történelmén. Ezekben egyvalami a közös: ahol a hajó felbukkan jobb, ha mindenki észnél van. Nem lehet tudni, mi fog következni. Néha fosztogatókkal a fedélzetén jelent meg, máskor diplomatákkal, vagy épp telepe-sekkel. A legendák fele ámítás, másik fele viszont színigaz. Például hogy a kolosszus neve Melandor.

Tulajdonképp azok se tudnak sok biztosat a hajóról, akik rajta szolgálnak. A legénység többnyire kitaszítottakból áll. A Melandor leginkább egy különc kalóz, de bármennyit is fosztogassanak tengerészei, nem szokásuk a gyilkolás. Így akit amúgy se látnak szívesen társaik maguk között, a hajó megjelenésével mind lehetőséget kapnak rá, hogy elhagyják régi otthonukat. A hajó általában szívesen látja az újoncokat, a legénység erejét a sokszínűségének köszönheti. Mivel akkora, mint egy kisebb úszó város, leginkább akkor kell szárazföldet keresnie, amikor a legénység szükségleteit kell kielégítenie. A fedélzeten élő kitaszítottak pedig nem arról híresek, hogy tömve vannak pénzzel, innen ered hát a fosztogatás. Erőszakkal veszik el, amire szükségük van, de sose többet. No meg minden aranyat.

A hajó amúgy se engedné, nagyon akaratos fajta. Ez nem is különös olyas valakitől, aki már több évszázada ringatózik a tengeren. Mindenki belekeseredne, akinek lelke van. Ugyanis Melandor is bír eggyel. Még régen egy varázsló felruházta  a tudat és az élet adományaival. Tulajdonképp emiatt nincs is szüksége legénységre. Vagy mindenesetre matrózokra, hisz önmagát kormányozza, a vitorláit is maga húzza fel. Ennek ellenére a kitaszítottakat nem puszta kedvességből fogadja be. Az ő menedéke egy életre szól. Aki elfogadja a védelmet, egyben szerződést ír alá mellyel lelkét a hajóhoz köti. A szolgálat egyszerű. Melandor nagyon vén, még következtetni se lehet indokaira vagy motivációjára. Csak annyi biztos, hogy az arany megszállottja. Azért gyűjt maga köré fosztogató sereget, hogy azok minden fellelhető aranydarabkát odaszállítsanak neki. Valójában épp emiatt csak a hajó egyik fele áll a legénység rendelkezésére, az alsóbb szintek egyetlen egybefüggő kincstárat alkotnak. Minden partraszállás után minden utasnak le kell mennie a terem bejáratához, ahol a hajó gyomrába szórják a nemesfémet.

Melandor mindenkit befogad és mindenkit meg is tűr, aki képes kincseket hordani neki. Valamint azokat se nézi rossz szemmel, aki legalább valamely módon hozzá tud járulni a zsákmány megszerzéséhez. Elég, ha valamiképp hasznossá tudja tenni magát. Mindenkinek meg kell találnia a maga hasznát. Mindenki jó valamiben, a Melandor fedélzete tökéletes arra, hogy rájöjjön pontosan miben. Maga a hajó nem oszt utasításokat. Azaz csak nagyon ritkán. Mondjuk, ha valaki őt vagy a kincseit veszélyezteti. A lelki kapcsolaton keresztül képes mindenkihez szólni, méghozzá bármekkora távolságból. Visszafele már kevésbé működik a dolog, néha úgy tűnik, mintha hallaná a legénység gondolatait. Ha így is van, akkor minden bizonnyal nem érdekli, miket gondolnak, rájuk se hederít. Kevés dolog érdekel már egy ily vén lelket.

Végső soron a lelki kötést leszámítva azért maradnak a legtöbben a hajón, mert ez a sors még így is sokszor jobb, mint ami a népében várna rá. Amikor épp nem fosztogatnak, viszonylagos békében élhetnek, és ez a nyugalom tartja össze őket.