Név: Temorin
Kor: 129
Nem: Fiú
Faj: Boszorkánymester
Előtörténet: Átlagos életem volt egészen míg öt esztendős nem lettem. Egy kissebb szigeten éltem egy faluban, ami nem túl sok lakost számlált. Alig lehettünk többen száznál. Nyugalmas napjaim akkor értek véget, mikor különös emberek látogatták meg a szigetünk. Előttük még nem láttam hasonló szerzeteket, habár  az könnyen kivehető volt, hogy embereknek teremtette őket az isten. A bőrük színe egészen sápatag volt, hajuk néhol megfestve. Arcukon és testükön régi hegek nyomai mutatkoztak. Testtartásuk eltorzult. Hosszú időbe telt, míg magunk közé engedtük, és  még hosszabba mire teljesen befogadtuk őket, mivel végül semmi gyanús viselkedést nem tanúsítottak. Ám egyik este furcsa zajokra ébredtem. Kimentem a házunkból, és  hatalmas tűzre lettem figyelmes. Az egész falut lángok emésztették. Elkezdem futni az óceán felé, de egy hatalmas kéz megragadott. Az egyik idegen volt az. Ezután egy kendőt szorított az orromra, és a következő amire emlékszem, hogy egy hatalmas, büdös, félhomályos hajón fekszem egy ketrecben. Rengeteg ember volt még rajtam kívül bezsúfolva ebbe a térbe, és egy pár ismerős arcot is felfedeztem. Ekkor eszméltem rá, hogy rabszolga lesz belőlem.
 A hajó napokig nem kötött ki, nekünk pedig alig adtak élelmet. Mondjuk ez akkor nem igazán érdekelt, hiszen nekem már senkim sem volt. A napjaim önmarcangolással teltek, és beitta magát az elémbe a tudat, hogy nekem már senkim sincsen. Néha esténként egy őr is járkált a ketrecemnél, aki illetlen dolgokat tett velem. Ha korábban tette volna akkor valószínűleg foggal körömmel kűzdöttem volna ellene, de akkor kifejezetten boldogdággal töltött el, hogy valakinek örömet okozhatok. Tetszett, hogy azt suttogta a fülembe, hogy milyen gyönyörű vagyok, holott tudtam, hogy ezek a szavak egyáltalán nem igazak. Hogy is lehetne gyönyörű az, aki hagyja leégni a faluját, és inkább menekül? És ennek az afférnak a következtében az én tányéromra mindig kicsivel több étel jutott, és hagyták hogy néha lefürödjek. Egy járvány is kitört ekkor, aminek következtében több tucatnyian haltak meg. Én egyike voltam a túlélőknek, de még én sem úsztam meg teljesen sértetlenül. Az egyik szemem elfertőződött, ezért az egyik fogvatartóm kivájta. Az eljárás fájdalmas volt, és nem éppen szakszerű. Nagyon ronda heg maradt utána.
Napokkal később kikötött a hajó, minket pedig leszállítottak róla. Első látásra meg tudtam állapítani, hogy ez egy kereskedő sziget, még pedig nem a jobb fajtából. Vagyis pontosabban egy emberpiac. Egymás mögé volt befogva minden túsz, és két oldalról őrök kísértek minket. A sor lassan haladt, hogy minden kíváncsiskodó szemügyre vehessen minket, megtapogathasson. Szerencsére én nem voltam a legkelendőbb áru, mert volt akit majdnemhogy nyilvánosan megerőszakoltak. Mikor elértük a piacteret megkazdődött a vásár. A szebbeket az első fél órában eladták,  viszont mi még órák után is ott rostokoltunk.  Közben volt szerencsém megtekinteni hogyan folytaják vízbe az árut, ami nem kel el. Az órák teltek, egyre csak fogyatkoztunk, ahogy az árunk is ment lejjebb. A nap is lassan nyugovóra tért, a tömeg csillapodott, a kevés megmaradt pedig érezte, hogy az ő csillaguk lassan leáldozik. A vásárnak fél óra múlva vége. Becsuktam a szemem, és elmormoltam egy utolsó imát, melyben minden bűnömet megbántam, és fohászodtam, hogy a mennybe kerülhessek. Mikor kinyitottam a szemem, egy hátborzongató de gyönyörű arccal találtam szembe magam, mely egyenesen rám vigyorgott. Egyik szeme piros, míg másik fekete színben játszott, bőre hófehér volt, haja koromfekete. Szája és orra kesekeny, fogai élesek, és hófehérek.  Hirtelen félelmemben és meglepődöttségemben hátra ugrottam. Erre ő kuncogni kezdett.
- Remélem tetszem neked, ugyanis mostmár minden nap ezt az arcot kell nézned. Én vagyok a gazdád.
Később megtudtam, hogy ő egy boszorkánymester, aki azért vett meg engem, hogy a tanítványa legyek. Ezt egyáltalán nem bántam. Képzésem nehéz volt, és kíméletlen, de napjaimat megédesítette, hogy ő volt a mesterem. Nem szerettem volna csalódást okozni neki, elvégre neki köszönhetem az életem, és ő adott új életcélt is nekem: megölni a falum felgyújtóit. Ahogy telt az idő egyre szorosabb kapcsolat alakult ki köztünk, még a szememre is ráolvasott, hogy újra láthassak. Igaz, még mindig borzalmas látványt nyújtott, ezért inkább lefedtem. Az is igaz, hogy nem megszokott értelemben látok vele, hanem látom ami láthatatlan. Az emberek lelkét. Legyenek bár láthatatlanok, vagy legyen köztünk méter vastag fal, élete izzását senki se rejtheti előlem. Valamint ahogy lassan magam is boszorkánymesterré váltam, életem hossza megnövekedett és öregedésem is nagyban lelassult. Az idők múlásával már  megszokottá vált számomra, hogy miután a Mester lefeküdt én néztem, ahogy alszik. Rájöttem, hogy szeretem. Aztán kicsit távolabb merészkedtem, elkezdtem puszilgatni és simogatni az arcát álmában. Ezek után már éreztem, hogy ez sem elég: kívántam őt. Ennek a csábításnak azonban ellen kellett állnom, nem akartam, hogy megutáljon. Vágyaimat inkább más férfiakon vezettem le. Eleinte nehéz volt partnert találnom, még bordélyokba is eljártam. Ám egy idő után megtanultam mivel lehet igazán bevadítani az embereket, minden este mással gyűrtem a lepedőt. Eközben kiképzésem is az egyre magasabb szintet ütötte meg, most már képes lettem bonyolultabb varázslatokra könyvek segítségével. Életem célja is elhalványodott, már csak Mester létezett a számomra. Azt akartam, hogy örökké együtt  legyünk, és hogy ő is csak engem lásson. Erre hamarosan ő is rájött, mikor rajta kapott miközben épp rá gondoltam, és a nevét ismételgettem. Másnap eltűnt és magával vitte az összes varázstárgyát is. Az össes amit hátrahagyott, egy búcsúlevél. Napokig nem tudtam mitévő legyek, elveszettnek éreztem magam. Nem volt mit tennem, a létezésem elvesztette értelmét. Levelében kihangsújozta, hogy többé nem akar találkkozni velem. Ezekkel a gondolatokkal vágtam útnak, hogy öngyilkos legyek, ám ekkor összefutottam valakivel. Meggyőzött róla, hogy a halálnál jobb az, ha vele tartok, így jutottam egy Melandor nevű hajóra.

Személyiségem: Sosem cselekszem elhamarkodottan, és amennyire a helyzet engedi háttérben maradok. Legtöbbször nem adok hangot véleményemnek, csak ha veszélybe sodorna, ha nem tenném. A kinézetem miatti szidásokat nem veszem magamra, ilyen csekélységek nem érdekelnek. Mindig számítok a legrosszabb dologra, ami megtörténhet és fel is készülök rá. Szexuális életemet nézve sosem hagyok ki egy menetet, ha a helyzet úgy adja, esténként kifejezetten keresem a fárfi társaságot. Ha régóta nem voltam már senkivel, akkor előfordul, hogy erőszakhoz folyamodok, de szerencsére ilyen eddig nem gyakran fordult elő.


Képességek:
    -Léleklátás
    -Villámcsapás (kell hozzá egy rövidebb varázsige, és rendesen kimerít, tehát nem az van, hogy gondolok egyet, és húsz embert kinyírok egymás után, mert miért ne)
    -Árnyékká válás (ez annyit jelent, hogy egyik pillanatban még ott vagyok egy folyósó közepén, a következőben pedig már beszívódtam a falba. Természetesen ez csak ott lehetséges, ahol meg van világítva a fal. Ilyen árnyék állapotban tudom vátoztatni az alakom, és nem csak falra, de például az utcakövekre, vagy egy fa törzsére is fel tudom vetíteni magam.)