|
Témaindító hozzászólás
|
2013.06.12. 22:15 - |
Melandor sose alszik. |
Miután már mozgóképesnek éreztem magam felálltam az asztaltól, hogy körbenézzek a hajón a nap hátralévő részében, ezután aludni tértem. Másnap volt egy érdekes beszélgetésem Klathorral a hajóval kapcsolatban hogy mit kell tudni róla. A beszélgetés után eléggé csalódott voltam és csak forogtak a gondolataim, hogy hogyan fogok innen elkerülni és hogyan szerzem majd vissza a trónomat, ami jogosan engem illet. A következő napokban megismerkedtem a többiekkel de magamról nem sokat mondtam nekik, nem akartam hogy megtudják hogy herceg vagyok.
A fedélzetem sétálgattam élveztem a nap melegét az arcomon. Majd a hajó oldalához mentem és észrevettem, hogy van egy sziget előttünk és már a város is látszott rajta.
~ Csak nem egy oretem város? Mert az építészete arra utal, de lehet hogy tévedek. Kíváncsi vagyok vajon mit fogunk itt csinálni. Talán csak nem fosztogatnunk kell?~ gondolkoztam magamban, míg néztem ahogy egyre közeledünk a városhoz.
A város felől két nagy hadigálya közeledett. ~ Ezek biztos hogy a várost védik, a kalózoktól.~
A Melador külső nézetre egyáltalán nem egy bizalom gerjesztő hajó így jogosan lehet feltételezni róla hogy kalózhajó is lehet. A két nagy hadigálya fordulni kezdet hogy támadó pozícióba kerüljön és tüzelni kezdjen. |
Épp eleget sürgölődtem a konyhában, hogy egy kissé elfáradjak. Volt már részem hosszabb csatában is, ahol nagyobb volt a forróság mint a kemencénél és több volt a penge mint itt a falon, és ahhoz viszonyítva kifejezetten jó bőrben voltam. Csak kicsit kimerülten. Úgyhogy miután kivittük az utolsó tányérat is, fogtam magam és elindultam a kabinom felé. Még intettem egyet Rökhnek, hogy "jó éjt".
Fényes nappal volt, mikor előbb a sziget, majd a rajta elterülő város megjelent a láthatáron. Az elmúlt pár napban sikerült összeismerkednem mindenkivel, aki szívesen ismerkedett. Szegényeknek el kellett mondanom, hogy a lelkük a hajóhoz van láncolva, amiáltal Melandor úgy rángathatja őket mint a bábokat. Persze csak ha akarja. Tehát ha szökni akarnak, vagy kárt tenni a hajóban. Mindenesetre nem szívesen voltam a rossz hír hozója, de jobb ha tudnak róla.
A sziget maga egyetlen öböl volt, fogyó hold alakú, melynek külső oldalán hegyek húzódtak, védve az öblöt, amely mentén a város húzódott. Aki nem először járt a városban észrvehette, hogy oretemek építették a várost. Jellegzetes az építészetük. Azon kívül ki tudja, kik lakják épp. Melandor minden bizonnyal szándékosan jött ide, már csak az a kérdés, hogy nekünk mit kéne itt kezdeni. Kiálltam a hajóorrba és onnan figyeltem, ahogy közeledik egy újabb kaland. |
* Az étel elkészítésében nem tudtam nagyon sokat segíteni. Inkább csak a tányérokat, és egyéb evőeszközöket raktam ki - már megszoktam az efféle tevékenykedést, cseléd voltam egy jóideig -, és a zöldségek és gyümölcsök aprításánál segédkeztem. Sokat nem fogok enni, amíg meg sül a hal,a ddig meg talán megszárítani is van időm a ruháimat a tűz közelében - bár engem nem zavarnak nagyon, engem részben a víz éltet.
Amíga többiek falatoztak, beszélgettek és a halakat sütögették én addig az asztal egyik sarkába üld9ögéltem le, és az apított gyümölcsöket kóstolgattam. Nem igazán ettem még ilyet, nagyrészt csak halat és egyéb sózott húst ettem, csak kivételes alkalmakkor ehettem ilyet. Most kifejezetten jól esett, hogy valami édeset is ehetek, nem csak a sós húsokat. persze ezzel nem fogok jól lakni, táplálni se nagyon táplál, de előételnek tökéletesen megteszi. Addig a hal meg hadd sűljön, nekem mindegy hogy eszem, akár nyersen is jó! * |
Szép lassan mindenki elindúlt az ajtó felé. Volt aki válaszolt is a megjegyzésemre, amire én csak elmosolyodtam. Mikor már mindenki elment mellettem maszkot váltottam. Ez is egy koponya féleség volt, de a másikkal ellentétben az egész arcomat takarta kivéve a számat, így nyugodtam tudok enni és inni is. Mikor végeztem becsuktam az ajtót és megfordúlva elindúltam az étkező felé. Mikor beértem helyet foglalatam az egyik félig megtelt asztalnál. Bemutatkoztam, majd piáltam és ismerkedtem, valamint ettem pár falatot a salátából. Később asztalt váltottam és így folytattam késő estig. Ha már egy hajón vagyok velük akkor már legalább ismerjem őket. Mikor már éreztem, hogy kissé részeg vagyok, eltettem egy kést az asztalról, tekintve, hogy kifogytam a fegyverekből és elvonultam a kabinok felé. Mikor megtaláltam őket ez elsőbe behúzódva bezártam az ajtót és lefeküdtem aludni. Az eltett kést a párnám alá rejtettem, hogy meglepjem az esetleges éjszakai látogatókat. |
Klathor elém rakott egy meglehetősen nagy hordót, teli gyümölcsökkel, majd megkért, hogy csináljak belőlük salátát a többieknek. Bólintottam, próbáltam minél gyorsabban elkészíteni, gondoltam nem csak az én hasam üres ezen a hajón. Míg összevágtam őket, valahogy nyugalom járta át a testem, már-már dúdolni is elkezdtem volna örömömben; hisz még mindig meglepő volt számomra, hogy levegőt vehetek és boldogan doboghat szívem. El sem hiszem, hogy egy ilyen hajóra vetődtem, s előreláthatólag egy ideig együtt leszek ezekkel az idegenekkel. Nem igazán akartam a jövőre gondolni, hogy ezután mi lesz, vagy holnap mi fog történni, inkább csak élvezni akartam ezt pillanatot. Hinni azt, hogy holnap nem fog egy újabb flotta a hajó nyomába eredni, s én nem kerülök megint szolgasorsa.
Persze legbelül kénytelen voltam óvva inteni magamat az óvatosságra, arra, hogy maradjak éber, történjék bármi.
Amint befejeztem az étkezést, udvariasan jóéjszakát kívántam az ottlévőknek, s kimentem a folyosóra. Be kellett nyitnom egy-két ajtón, hogy találhassak egy olyan kabint, ami üres és ideiglenes szálláshelyemül nevezhetném ki. Mikor végre teljesítettem "küldetésem", elővettem a cuccaim, s átnéztem, minden megvan e - lehetőleg a legnagyobb rendben-, aztán a kabin köré húztam egy vékony védőburkot, hogy senkinek se jusson eszébe éjjel belopakodni hozzám, ellopni a dolgaimat, vagy rosszabb esetben megölni. |
// a nevet te írtad így Hage //
Hdverda szépen begyógyította a sebeimet nyoma se maradt mintha nem is lett volna ott semmi. Hirtelen valaki kiabálni kezdett, Orik egyből vissza is kiabált neki.
~ Még hogy „nem sörözgetünk” mikor ő hozta ide a sört. ~ gondoltam magamban.
- Igen én is kezdek már éhe lenni. - mondtam miközben Hdverda felrántott a földről.
Csodálkoztam mikor a két törptestvér terelgetett engem az étkezőbe. Beérve a helyiségbe a két törp rögtön le is ültek egy asztalhoz. Én egy másik asztalhoz ültem ahol senki sem ült. Már tényleg éhes kezdtem lenni mert picit korogni kezdett a hasam, ettől kicsit elpirultam remélve hogy más nem hallotta meg. Hamarosan kihozták az előételnek szánt gyümölcssalátát, amit elég hamar meg is ettem, de mire épp végeztem vele kihozták a főételt is ami grillezett hal volt. A halat is megettem és hátra dőlve a széknek örültem, hogy jól teletömtem a pocakom. |
Kis idő múlva szinte az egész legénység bemasírozott az étekzőbe. Létszámellenőrzést azért nem tartottam, aki nem éhes az nem eszik. Viszont úgy láttam ideje munkához látni. Jó volt látni, hogy legalább egy valaki maradt segíteni. Intettem Rökhnek, hogy ragadjon meg valami vágóeszközt, én bementem a sörraktárral szembeni szobába és egy hordó vegyes gyümölcsöt hoztam ki onnan, majd letettem az egyik szétvagdalt asztal mellé.
- Láss neki. Egy kis gyümölcssalátát kéne összeaprogatni, hogy meghozza az étvágyukat. Azért tegyél félre két adagot. - aztán lenéztem a pocakomra és pontosítottam. - Inkább hárommal.
Ezután a középső legnagyobb tárolóba mentem, ahol ritka és értékes ráolvasások és energiakristályok biztosították a hideget, hogy az ott tárolt húsok ne romoljanak meg. Lenge öltözékem alkalmas volt a tengeri utakra, ha át is áztam hamar megszáradtam, ezen a helyen viszont nem szívesen töltöttem el huzamosabb időt. Éreztem ahogy hátam meglibabőrösödik, ezért gyorsan felnyaláboltam egy láda halat és kisiettem a konyhába. Elővettem az egyik kissebb kardomat. Megbízhatóbban forgattam mint a konyhakést és semmi kedvem nem volt megvárni amíg az étel kiolvad. Kettesével fejeztem le a halakat, néhány új vágásnyommal tarkítva az egyik asztalt. Azután kibeleztem őket és tettem valami fűszert a belsőségek helyére. Úgyis annyi értékes ízesítőszerünk volt. A Melandornak csak az arany kell, a sokat érő őrleményeket figyelmen kívül hagyja. Tüzet raktam a konyha közepén álló kemencében, és az egyik finoman kovácsolt rácsra tettem a halakat. Amíg azok sültek segítettem Rökhnek, valamint elfogyasztottam a saját adagom.
//Egyetek, igyatok, ha akartok landalírozzatok aztán ha mindenki elcsendesedett ugrunk pár napot. Utána meg várom a kalandötleteket.// |
//Gretel//
A seb szépen beforrt, egészen halvánnyá vált, majd teljesen eltűnt. Épp mondani akartam, hogy "na, ezzel meg is volnánk", mikor elüvöltötte magát a fedélközbe vezető lépcsőről. Hans visszaordított neki:
- Lusta népség?! Mi nem sörözgetünk a raktárban, hanem sebesülteket látunk el, ember! - felhorkantam. Hans semmit sem csinált, de legalább amit mondott rám igaz volt.
- Gyere öcsém, ránk fér egy kiadós zaba - veregettem meg a fiú vállát, azzal egy határozott mozdulattal felrántottam a földről és Hans vállát átkarolva megindultam az ebédlő felé.
Amikor nem voltunk épp kiütve, torkosborz módjára túrtuk fel a hajót valami eleség után, úgyhogy Adsinert terelgetve hamar betértünk a tágas helyiségbe. Ledobtam magam egy székbe, a lábamat pedig feltettem az asztalra. Hans leült mellém és persze azonnal levette a lábam.
- Itt eszünk, húgocskám, én meg úgy látom, belsőségbe léptél... - mondta szigorúan, mire a feje felé suhintottam az öklömmel. Elhajolt a kis mocsok, de inkább a sebeimet kezdtem el gyógyítgatni, végre valahára.
|
A harc véget ért. Eléggé véres volt, de nagyobb csavarok nem voltak benne. Azért így is tudtam élvezni a látványt, végig mosolyogva figyeltem tisztes távolból. Szerencsáre nem voltak annyira veszélyben, hogy cselekednek kelljen, ez egy erős csapat.
Eztán mindenki a sebeit kezdte nyalogatni, majd mikor már nem voltak veszélyben jó bűnözűkhöz méltóan egyből a hasukra gondoltak. De mégis mire számítottam? A harcok után mindig ez történik.
Úgy gondoltam, hogy mostmár én sem maradhatok ki az élvezetekből, még a végén minden felfalnak, én meg még partraszállás előtt éhen döglök. Lebaktattam a raktárba, ahol egy törött szárnyas patkányfajzatot láttam, amint a sarokban búslakodik. Lehet, hogy meghalt valakije az előbbi csatában? Az ilyesmi gyakran megesik. Biccentettem neki, úgy döntöttem inkább nem zavarom. Tovább mentem az étkezőhöz.
Már rutinosan mozogtam a termek között, elég rég óta itt élek ahhoz, hogy kiismerjem magam. Mióta is? Már ha akarnám sem tudnám megszámolni. Mondjuk az eligazodásban az is nagy segítség, hogy pontosan látom hol vannak a lelkeik. Tűnődésem közben elértem ez említett termet, benyitottam, köszöntem, majd helyet foglaltam egy széken. Nem fáradozok azzal, hogy segítsek a konyhában, egy párszor már próbáltam, de mindig csak láb alatt voltam. Inkább csenden vártam, míg a többiek elkészülnek. |
Klathornak köszönhetően a kis hajókonyha néhány másodperc alatt, pár ajtó kinyitásával, kiszélesedett. Sokan felhördültek, tudván, hogy nemsokára friss ételhez juthatnak – engem azonban már nem annyira érdekelt a kaja. Természetesen még mindig be tudnék vágni pár halat, de már így is megettem vagy egy tucatot, és én egyébként sem bajlódnék a sütéssel – egymás után csúsztatnám őket le a torkomon, ha kell, csak félig megrágva.
A halon kívül tényleg nem szoktam sok mindent enni, azonban azaz alma, amit Klathor dobott annak az idegennek – Rökh-nek -, nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Gyümölcs… Azokat is rendkívül szeretem ám, s azt figyelve, ahogy a férfi pár harapással eltünteti, nekem is csak meghozta rá az étvágyamat – végignyaltam a számat. Aztán végül csak letettem a fejemet az asztalra, úgy nézelődtem tovább, és nem törődtem azzal, hogy a többiek átcsődülnek a megnyitott térbe – azt hiszem, én inkább itt maradok. Lehet, hogy innen is jut nekem néhány falat… |
Linerysnek hálás vagyok, hogy ellátta a lában. Amikor megkérdezte, hogy részeg volt-e az orvosom, nem bírtam megállni egy vigyort. És hogy csípett-e? Rosszabb volt, mikor a lándzsát a lábamba szúrták. De megőriztem hidegvérem és jónevem, csöndben szitkozóttam. Vizont megérte. Lesétáltam egy üresen álló kabinba és aludtam egy kicsit. Mikor felkelem átmentem a konyhára. Láttam, nem leszek egyedül. Szereztem hát magamnak egy sört, és leültem egy üres asztalhoz. Szeretem a társaságot, de részeg tengerészekkel nem jó keveredni, kivéve, ha te is részeg vagy. A sör nem volt igazán kedvemre való. Meleg és a langyos között... És az íze, brrrrr... Még a falum kocsmájába is jobbat adtak, pedig az sem volt nagy szám.
De legalább a lábam gyorsan javult. Hála Linerys pakolásának, már futni is tudtam. Ekkor hirtelen megint megláttam az arcot. Egyedül volt, de csak elsuhant a konyha ajtajában. Utána akartam futni, de ahogy feláltam, elestem a saját lábamban. A sör ebben nem segített. Legalább a sebem nem szakadt fel újra. |
A nagydarab férfi barátságosan biccentett felém, majd mindenkit megszólított, és a kicsiny helységből - amiben eddig összezsúfolódtunk - röpke pillanatok alatt egy hatalmas étkező lett, csupán néhány ajtó kinyitásával. Egészen meglepődtem, habár nem igazán volt eddig lehetőségem hajókra szállni, nagy utakat tenni velük, megismerni belsejüket, szerkezetüket vagy ilyesmi; hisz Mesteremmel egy kis erdő szélén laktunk, két falunyira a tengertől. Mikor odakerültem, próbáltunk egy olyan szállást találni, ami a lehető legmesszebb van a víztől - ez persze nem volt valami egyszerű, tudván mindig az fog minket körülvenni-.
~ A benned szunnyadó szörny állandóan csak a tengert hajkurássza. Emlékszel, hogy régen, mindig érted kellett menni, mert ájultan feküdtél a víz felszínén, mint egy döglött hal. Az egyetlen szerencse az volt, hogy nem bántott senkit. ~ felidéződnek bennem Hookah szavai, és a kép, ahogyan fáradtan megcsóválja fejét. Nehéz lehetett neki, efelől nincs kétség; az egyetlen, aminek örülök, hogy később már nem kellett ezzel foglalkoznia.
Mire föleszméltem az ábrándozásból, egy alma virított a kezembe, amibe jóízűen beleharaptam, s áldottam minden almafát, hogy most ezt ehetem. Egy-két perc alatt gyorsan be is faltam, aztán bátorságot véve magamon, követtem a férfit, hogy segédkezzek elkészíteni az ételt. |
Rögtön utánam az egérke is bejött. Halkan jött be, de a mikor leült egy kevés hangot kiadott, ami elég volt arra, hogy felfigyeljek rá. Most, hogy így jobban belegondolok nem is láttam őt a harc közben, biztos valahol elbújt. Kissé tiltakozom az ilyenek ellen, de most nem különösebben foglalkoztatott, elvégre így több jutott nekem. Ezután Klathor étellel kínált minket. Már a kijárat felé indultam, hogy otthagyjam őket, mivel nem tudtak, vagy nem akartak segíteni, de a gyomrom erősen tiltakozott, aminek elég nagy hangot is adott. Egy pillanatra megálltam, majd megszólaltam.
-Majd megyek én a többiekért.- ezután kiléptem az ajtón és a fedélzet felé vettem az irányt. Mikor odaértem az ajtóhoz hatalmas lendülettel nyitottam ki és elordítottam magam, hogy még a hajó végébe is lehessen hallani.
-Hé lusta népség vályúhoz! Vagy egy morzsát sem hagyok nektek. |
Elég szép kis társaság gyülemlett össze rövid idő alatt. Nyilván a hasuk vonzotta őket, bár akadtak kivételek. És ez adott egy ötletet. Figyelmen kívül hagytam, hogy a maszkos a fegyverraktárat kereste ~Minek egyáltalán, van nála épp elég.~ és nem kérdeztem meg a beosonó szárnyaspatkányt hol rejtőzött. Ehelyett kedvesen bólintottam az udvariasan bemtatkozó Rökh felé, majd a félig tele korsóval a kezemben a bejárattal szembeni ajtóhoz léptem.
- Most hogy ennyi éhes tengerész összeggyűlt, mi lenne, ha valóban ennénk valamit? No meg kijönnénk a sörraktárból? - ezzel mosolyogva belöktem az ajtót, ami mögött a nagykonyha terült el.
A nagyobb teremből velünk szemben és tőlünk jobbra is hasonló raktárajtók nyíltak, balra pedig a hajó belseje felé egy nagyobb lengőajtó. A konyha közepén egy nagy kőkemence állt, benne kisebbb hamuhalommal. Összevagdalt kogyhaasztalok vették körül, a falakon pedig kötelekre akasztva lógtak a konyhai szerszámok.
Előbb az egyik kisebb ajtó mögött tűntem el, majd miután felbukkantam Rökhnek dobtam egy almát. Utána odamentem a baloldali ajtóhoz és kinyitottam a többieknek. Mögötte egy nagy étkező foglalt helyet. Közepén egyetlen széles és hosszú asztallal, amelyhez huszan is odaférhetnének.
- Foglaljatok helyet, összedobok valamit. Vagy ha valakinek van kedve hozzá, akár segíthet is. Rökh, te pedig mondjuk szólhatnál a többbieknek, hátha éhesek. |
* - Értem... Nos, Ő fegyvertárt' keresi. - Mutattam a bunkóra, akinek nevét még nem tudom. - Ő pediglen élelmet keres. - Vázoltam a nagy embernek, akinek a nevét megtudtam: Klathor.
Igen sokan összegyűltünk ebben a kis teremben, ami természetesen nem feltétlenül baj, csak ez így olyan hirtelen jött. Kapásból három "ember" jött be, akik közül kettő már egy futó ismerős. Nem mondanám, hogy jó emlékek fűződnek hozzájuk - ez különösen igaz volt a fekete ruhában lévő bunkóra -, ennek ellenére szívesebben megismertném őket jobban. Az a patkányember jobban érdekel engem, mint a másik, aki feketében van, mert belőle nem nézem ki, hogy az első adandó alkalommal felmetszi a hátam. Egyenlőre azzal nem foglalkoztam, hogy szólni nem kíván, mert ha akart volna, akkor közelebb űlt volna és nem a legtávolabbi asztalhoz ült volna le. Csendes volt, az biztos, alig vettem észre a mozgássát. Viszont amikor leült, az azért csak adott valami hangot és az nem éppen halk, éppen annyira, hogy észre lehessen venni.
- Jómagam csak gyógulni jöttem ide, mert megsebesültem a harcban. Ahogy látom te... Klathor, téged elláttak, nekem viszont magmat kell gyógyítanom és ahhoz pedig egy ideig nyugodt és csendes helyre volt szükségem. Ez pont megfelelt. *
|
Odakintről már nem hallatszódnak üvöltések, kiáltások és egyéb csatazajok; igaz, egyébként sem lehetett innen nagyon érzékelni semmit sem a fenti történésekből, hiszen ez a hajó hatalmas, a hangokat pedig elnyelik a hosszú, sötét folyosók és a vastag falak. Néha-néha mégis leszivárgott néhány lárma foszlány a kinti világról, de nem sok, így végül is azzal sem vagyok tisztában, hogy mi lett a harc kimenetele. Miután összefutottam azzal a Linerys nevű fazonnal, tovább kezdtem keresni azt az átkozott fáslim, amellyel talán valamilyen szinten helyére tudom rakni igencsak sajgó szárnyamat. Elég ronda nyílt seb tátongott rajta, és bár nem akartam, egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, miszerint ide már egy kis géz bizony-bizony nem lesz elég. Normálisan ki kellene tisztítani, mielőtt még elfertőződik – minél előbb muszáj lesz megmutatnom valamilyen orvosnak, ha nem akarom, hogy még nagyobb károk keletkezzenek rajtam. Az is megfordult a fejemben, hogy akár el is veszthetem szárnyamat és soha többé nem leszek képes repülni. Persze, ezt a gondolatot hamar elhessegettem a fejemből. Az istenért is! Ez csak egy idióta törés, nem pedig a világ vége. Tény, hogy még soha nem tört el semmim és soha nem kaptam nagyobb sérülést, de mindennek eljön egyszer az ideje, ráadásul a „foglalkozásom” nem éppen veszélytelen – számíthattam volna rá. Hát most jól megkaptam az első pofára esést.
Nah! Csoda hogy megtaláltam azt az átkozott fáslit. Már nem is tudom hanyadik kabinba nyitottam be, mikor az egyik alsóbb szintre vezető lépcső alatt megláttam egy polcot, s puszta kíváncsiságból néztem szét rajta, mikor észrevettem az egyik kisebb dobozban heverő kötszert. Kész szerencse, hogy rábukkantam – nem hiszem, hogy egy kalózhajón ennél többre számíthatnánk. Nem gondolom, hogy bárki is elvezetne egy ispotályt egy ilyen helyen. Bár ki tudja, lehet, hogy van valahol egy szoba, csak éppen én nem találtam rá. Lényegtelen is ezen gondolkodnom. Magamhoz vettem az anyagot, majd elindultam visszafelé a raktárba. Jó lesz nekem ott, annak ellenére is, hogy idefelé jövet egy csomó üres szobára bukkantam. Próbáltam minél csendesebben végigjönni a kihalt folyosókon, melyeket csak egy-egy égő fáklya fénye világított meg elszórtan. Ekkor a csata még mindig zajlott odafent, viszont nekem továbbra sem állt szándékomban fölmenni. Túl gyáva vagyok ahhoz. Pitiáner tolvaj vagyok, egy gyors kezű rabló, aki ott sincsen, mire az áldozatai „észbe kapnak”. Nem szoktam harcolni, szinte nem értek semmilyen fegyverhez – nincs is mivel küzdenem… és féltem az életemet. Csak reménykedni tudok, hogy azok ott fent megnyerik ezt az ütközetet, különben rám a biztos halál vár. Talán megint elfognának az őrük, visszacipelnének arra az ostoba szigetre, s tudom, hogy még egyszer nem lenne akkora szerencsém, hogy egy ilyen hajó értem jön - vagy bárki másért. A gondolatra összerezdültem és megszaporáztam lépteimet.
Most itt vagyok. Még mindig a raktárban hallgatózok, figyelem a fenti eseményeket. Nyápic módjára elbújtam néhány hordó mögött. Gondoltam rá, hogy belefekszek egybe, csakhogy még a legnagyobba sem férnék bele, a szárnyaim mindenképpen kilátszódnának. Frász…! Lévén, hogy sérülésem még egyszer sem volt, a bekötéshez sem értek. Valószínűleg megtisztítás nélkül keveset érhet, csakhogy egyelőre ennyit tudok tenni érte. A kötést alig bírom magamra illeszteni, a tollaimat ide-oda kell rakosgatnom, hogy normálisan át tudjam kötni, illetve sajnos párat ki is kell tépnem. Szerencse, hogy gyorsan visszanő. Ahogy most elkezdtem vele egyre jobban foglalkozni, úgy érzem egyre jobban a fájdalmat, amivel nem tudok mist kezdeni. Eddig nem foglalkoztam vele, más dolgokra koncentráltam, de mást már semmi más nem vonja el a figyelmemet róla. Kellemetlen… Elég kellemetlen. A művelet végeztével végül hátradöntöm a fejemet, csak a csendet hallgatom. Most már nincsenek kiáltások, sem pedig hangos robajok – csak a vizet hallom, ahogy a hajó siklik a hullámokon. Egész megnyugtató, bár ez a nyugalom nem tart sokáig. Érdekel, hogy mi történt odafönt. Ez a csend nem jelenti azt, hogy már nincs veszély, nem garancia arra, hogy azok nyerték meg a csatát, akikkel már én találkoztam. Meg kellene néznem, viszont félelmeim visszatartanak, így csak ülök és várok. Az igazat megvallva itt sem érzem magam teljes biztonságban, ahogy a folyosókat barangolva sem éreztem magam. Ez a hajó nem jelent semmi jót és semmi biztatót, sosem tudnék rajta teljesen nyugodt lenni, mert van valami a levegőben... az őrületes pia kívül is.
Nagyot morogva ráztam meg a fejemet, majd felálltam. Nem kellene ilyeneken gondolkodnom, egyesek szerint ezzel csak magunkhoz vonzzuk a dolgokat. A saját gondolataim rémítenek meg – azok a dolgok, melyek talán nem is léteznek. Ostoba vagyok. Hn, elég a várakozásból, elég idő telt már el – most már tudnom kell.
Óvatosan lépek ki a raktárból, közben pedig megállás nélkül fülelek. Beszélgetést hallok, így elindulok a fedélzet felé. Nem is tudom, hogy mit kellene most éreznem, és azt sem tudom, hogy mások mit szólnak ahhoz, hogy míg ők idefent csatáztak, addig én a hátsómat mentve leosontam a küzdelem teréről. Mit tesznek akkor a kalózok, ha egyik társuk nem veszi ki a részét a munkából? No’, álljunk csak meg egy szóra! Mintha én kalóz lennék, mintha én a társuk lennék, s tartozásom volna. Pedig úgy gondolom, hogy semmiféle kötelességem nincsen… Azért még rettegek a kalózbecsülettől, bár kétlem, hogy bárki is észrevette volna, hogy valaki hiányzik – révén, hogy nem is ismernek, s révén annak, hogy az ilyen emberek igazából másra nem is gondolnak, csak magukra. A hajókonyhából kiszűrődő zajok megállásra késztettek. Lassan tártam szélesebbre az ajtót és valamilyen oknál fogva nagyot sóhajtottam, mikor ismerős arcokkal találtam szemben magamat. Nem rontottak rám őrök, sem pedig katonák. Az egyik alak, akit még nem láttam, éppen most mutatkozott be. Elkúsztam mögötte. Összébb húzva magamat, füleimet hátra csapva, mint aki ott sem lenne, a sarokban lévő üres asztalhoz somfordáltam és leültem. Alig észrevehetően végignéztem a jelenlévőkön… |
Ahogyan lépésről lépésre haladtam a hajó belseje felé, úgy éreztem magam körül egy láthatatlan, mégis rideg - s lelki szemeim előtt elképzelt sötét - felleget, mintha nyakamat körülölelné, majd rátelepedne a testemre, belebújva minden egyes porcikámba. Kissé kirázott a hideg. Azt hiszem ezt nevezik rossz előérzetnek, vagy valami egészen hasonlónak; bár az igazat megvallva sosem volt részem ilyen élményben, inkább Mesterem az, aki mindenféle kártya vagy üveggömb nélkül mondja meg a jövő homályos, aprócska darabkáit. Személyem csupán egy; egyetlen egy dolgot volt képes még idő előtt észrevenni, az pedig a szokványos, teliholdas átváltozásom, amit még ha nem is látnék előre, akkor is bekövetkezne. Balszerencsémre.
~ Ünnepség a győzelem okán? ~ gondolkoztam el, miközben tekintetem a hajókonyhába tévedt, de lábamnak még a belépés előtt sikerült megállnia. Elmémben gyorsan átfutottak a lehetőségek, hogy most vagy engedek gyomrom ürességének, s megtöltöm azt valami finomsággal, vagy önmagamat óvatosságra intem és bevonulok egy magányos kis kabinba, fejemet pedig álomra parancsolom. Végül az első mellett döntöttem, hisz már több napja nem ehettem semmi táplálót, s az lenne a legrosszabb, ha testem felmondaná a szolgálatot a hajón.
- Elnézést, van valami ehető is ezen a hajón? - kérdeztem, míg biccentettem az ottlévőknek, aztán ránéztem a nagydarab fickóra. - Elnézést, előbb bemutatkoznék. - még ha a világ másik végén vagyok is, még ha veszélyes idegenekkel is vagyok körülzárva, az illem, az illem. - Hookah Rökh vagyok, köszönöm, hogy kimentettek szörnyű helyzetemből.
//Szeretném megjegyezni - félreértések elkerülése végett -, hogy a Mesterem keresztneve Hookah, de én ezt vezetéknévként vettem fel. Szóval a vezetéknevem: Hookah , a keresztnevem: Rökh. Bár nincs nagy jelentősége egy ilyen játékban, hogy most mi az első vagy a második nevem, csak szerettem volna, ha ez mindenkinek tiszta :D Amúgy szólíthattok bárhogy - azért a Tökmagot (mivel a karim olyan 175cm fölött képzelem) vagy a 'Te, a csávó a tetkókkal' na ezeket lehagyhatjuk -. Mondjuk ha kiderül az átkom hívhattok Csáposnak x"D Na jó, azért ne// |
Mi est meghallotta a törpsaazony a mondatom rám nézet ijesztő szemekkel és odajött hozzám.
~ Lehet nem kéne ilyen hangom beszélnem vele, elég morcosnak látszik. – gondoltam magamban, míg oda nem ért hozzám a nő.
- Hát egy nyílvesszővel a lábamban járó képtelen vagyok. –mondtam félszegen, közben elkezdett gyógyítani.
- Sajnálom még nem mutatkoztam be a nevem Adsiner. –
Nem sokkal később odajött a másik törp is és a nő kezébe nyomott egy üveget aztán az én orrom alá is. Elvetem az üveget a kezéből és kicsit belekortyoltam mivel egyáltalán nem voltam hozzá szokva az italhoz ezért ittam belőle keveset. Közben bemutatkozott.
- Az én nevem Adsiner. - mutatkoztam be neki is.
~ Furcsák ezek a törpök de nem olyanok, mint ahogy tanultam róluk. Biztos csak azért nem szereti egymást a két faj, mert nem is ismerik egymást. ~ gondoltam magamban, míg ittam még egy kortyocskát. |
// Mea culpa, csak családi- és netzűr volt itten //
// Gretel //
Tudtam, hogy a bátyus nem fog nekem hozni sört, mivel amint meglátja a sor-kánaánt a raktárban nos, nem hiszem, hogy a saját lábán hagyja el a helyiséget, inkább úgy, hogy valaki húzza magaután a tajtrészeg barmát. Ezen elmosolyodtam, mikor egy kellemetlenül selymes hang, amely kissé felháborodott volt, ütötte meg a fülem. Felvont szemöldököm azt sugallta, "beszóttá'?!", miközben ráérősen odaballagtam a babaarcúhoz.
- Igen? akkor miért nem toltad oda a pihés kis seggedet hozzám, he? - kérdeztem, azzal letérdeltem a földön fetrengő süvölvény mellé és szemügyre vettem a sebeit. Megcsóvltam a fejem és ciccegtem, mint egy rosszalló nagymama az unokájának, aki túl sok mézessüteményt tömött magába és most ég a bélése.
- Ej, fiam, csúnyán helyben hagytak? Mit mondtál, hogy is hívnak? - nem mondta, de nekem aztán édes mindegy! A gyógyító erőt lecsökkentettem. Igaz, így a tündi-bündi lassabban gyógyult, de legalább maradt erőm magamra is.
// Hansel //
Vígan lóbáltam a kardjaimat egy darabig, aztán rájöttem, hogy a pengéről a falra spriccel a vér, én meg nem akarok cselédjányként sikálni, még a végén rongyos parasztruhába öltözött egerek jelennek meg és segítenek takarítani, hogy időben elmehessek a bálba. Pfff, mintha már most belennék csiccsentve!
Fütyörészve léptem be a konyhába, először észre sem véve a gyíkembert, inkább zavartalanul keresni kezdtem a méhsert, de hüllőkomna azt a pillanatot választotta cselekvésre, amikor én könyékig benne voltam egy ládában és olyan elmélyülten tanulmányoztam a kincset, amit rejtettek, hogy nagyot ugrottam a reszelős hang hallatára.
- Aztazelb*szottlóölőhéttörpéjét NE ijesztgess, koma! - lihegtem felé fordulva, és nagyot sóhajta a mellkasomra tettem a kezem. - Még a végén újra kell itt engem éleszteni! Na, mit is mondtál? Ez milyen ser? - kérdeztem és megnéztem azt a ládát, amit Ő ajánlott.
- Nem-nem, nekem méhser kell, sajnálom! Szevasz Klathor! - intetten a férfinek, amikor belépett, én meg elsiettem az orra előtt a helység másik végébe, ahova újabb reményeket fűztem. Csillogó szemmel vettem ki négy méregzöld üvegben csücsülő méhsert. Onnan tudtam, hogy az, hogy a ládája sárga volt és egy méhpempő volt ráfestve.
- Örültem! - azzal felviharzottam Gretelhez, magam mögött hagyva a két jómadarat. Felfelé menet a folyosón szembejött velem a Drakon nevű egyén, kinek egy "pálinkás jóestét"-tel köszöntem, majd már fent is voltam a fedélzeten. Drága húgocskám éppen a tündével bajlódott. Hangtalanul odalibegtem hozzá és csizmám orrával megböktem a húgom farát, jelezve, hogy itt a piája, Ő meg morogva felnyújtotta egyik kezét. Belenyomtam az italt, majd én is letérdeltem és az egyik üveget a tünde orra alá nyomtam.
- Nesze, ettől kinő a szőr a mejjeden! - vigyorogtam, a maradék egy üveget letettem és kinyitottam magamnak egyet. Két hatalmas korty között odalöktem, hogy:
- Orik vagyok, ez meg Hdverda - aztán ittam tovább csendben.
|
A törpenő ugyan nem mutatkozott be, de legalább meggyógyította a törött karom.
-Köszönöm.- mondtam majd leteszteltem az alacsony szerzett munkáját. Egy-két percig mozgattam mindenhogy a kezem, de egyik mozdulat sem viselte meg.
~Remek. Most keressük meg a fegyvertárat.~ gondoltam majd elindultam a hajó aljába, hogy feltöltsem a fegyverzetem. Nagyjából a tízedik ajtó kinyitása a konyhára adott betekintést ahol már egyesek vedelték a sört.
~Alighogy végeztünk ezek már piálnak?!~ gondoltam kissé unottan.
-Bocs a zavarásért, de nem tudja valaki merre van a fegyver tár? |
[193-174] [173-154] [153-134] [133-114] [113-94] [93-74] [73-54] [53-34] [33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
